És mégis...

Szeptember húszadika az nagy nap. Kétségtelenül.
Szeptember húszadikán hajnalban kelt az admirális is. Lehet nem akart, de zajongtak. Biztos. Öt hajón 270 ember nagy zajt tud csapni. Ez több mint biztos. Láttam filmen. Mondjuk azok kalózok voltak. De csak egy hajón. És szerintem még volt legalább úgyanannyi ember a parton is. Vagy tízszerannyi, kisemberek mindig szeretnek ott lenni mikor a nagydolgok beindulnak. Meg mikor befejeződnek. Csak ne kelljen végig vinni azt a fránya nagy dolgot. Oda nagy emberek kellenek. Minimum 180 cm magas. De persze mindez az admirálist nem érdekelte. Ő inkább aludt volna. És hát miért is ne aludt volna tovább. Nyugodt volt, semmilyen nyomás nem nehezedett rá. Nem indult ő földkörüli útra. Miért is tenne ilyet, hajózni három évet potyára. Majd visszaérni úgyanoda ahonnan elindult. Ezt majd csak útolag ragasztották rá. Mint szegény Kristófra azt, hogy elindult, hogy felfedezze Amerikát. Santa Mária!!! Hiába na, az útokornak kellenek a céltudatos hősök. Sokal inkább mint a véletlenszerűek.
Szeptember húszadikán nem zajongtak a tudos fülébe. És mégis korán kelt. Nem kísérletezni akart, mint rendesen. Álmosan nem lehet jó eredményeket elérni, semmiben sem. Esetleg csak visszaalvó bajnokságban lehetne. Nem is hozta el Rómába híres ikreit. A golyókat, melyek kívülről (álnokul) nem mutatnak semmilyen különbséget, de belülről már teljesen mások. És persze teljesen egyformán gyorsulnak. Lefele. Ma vele kísérleteznek, őt dobálják ide oda. Őt nézik távcsövek nélkül, próbálván változtatni a röppályályát. És mégis. A bíráit ismerve egy jó kis vacsora is kinézett. Frissen sült, ropogós hús lett volna felszolgálva. Az övé. Annak, akinek lett volna gusztusa hozzá. De ez Dózsa óta már lerágott csont. Persze, ha tudta volna, hogy az útokor elismeri nagyságát nem lett volna ennyire ideges. Vagy ki tudja. Lehet, hogy melengető érzés az eljövendő elismerés, de a máglyán pont melegből nincs hiány.
Szeptember húszadikán nem keltem korán, és nem is voltam ideges.
Az admirális nem tudott visszaaludni. Ha már felébredt, gondolta útnak indul. Le a folyón ki a tengerre. Majd az óceánra meg még ki tudja hova. Meg kell keresni ezt a Magellán szorost, hogy elnevezhesse. Szar név, tudta ő is, de ha már így született. Persze jobb lett volna 400 évig lazulni a tengeren majd a Panama csatornán elegánsan átcsússzani. De az se jó, azért meg fizetni kell. Úgyhogy nem volt mese, menni kellett.
A tudós se aludt vissza. Ő nem volt a drága katolikus egyház ellen. A dogmáit sem akarta minden áron aláásni. A szentírás is összeférhet a valósággal. Nehezen, sok sok képzelőerővel meg hajlítással, de összeilleszthető. És mégis ellene vannak. Azon gondolkozott, hogy mennyire egyértelmű jelzéseket kellet volna adjon. A prófétájuk Galileában élte le az életét. Sokan emlegették is így, a Galileai. Az ő neve pedig dupla hivatkozás az aranyszájú jól beszélő messiásra. Galileo Galilei. Nem egyik neve hajazott a becenévre, hanem mindkettő. Sőt ha úgy vesszük, az egész neve. Egy jel hogy van abban valami amit mond. Mit kellett volna tegyen? Mégsem hívhatta magát Jezusió Jezusei-nek. Az túl egyértelmű lett volna.. Ennyi erővel kivihette volna a mélyen tisztelt inkvizitorokat az űrbe. Hadd lássák a szemükkel.
Én se aludtam vissza, pedig nekem indulni sem kellett sehova és máglya sem várt rám sőt még egy lángocska sem.
Ha már úton volt, kapitánykodott egy picit. Vitorla ide, kormány arra, miegymás. Persze jobb lett volna lecsöngetni a motorházba. Másfél fordulat, félgőzzel előre. Vagy inkább félgázzal előre. Az atomhajókra meg gondolni sem mert. Így csak a szelekre bízta magát. Zötyögött nyugat fele. Szaros fűszerekért. Mert nem elég a só. Kell olyan is, ami nincs.
De ha sikerrel jár, majd lesz fűszer. És akkor nem lesz szükség magellánokra. Erre akár aludhatott volna is egyet.Vagy mérget vegyen. Vagy tűzbe tegye a kezét. Mint Galileo. Szinte.
Ha már a teremben volt, harcolt egy picit. Érvelt, bizonyított miegymás. De az inkvizíció sem ma kezdte. Nem tetszett nekük szeptember húszadika kezdésnek. Mit nekük konkrét bizonyíték. Mit nekük évek hosszú munkája., fáradságos megfigyelések sora. Mit nekük az a sok sok matekozás amit ez a szerencsétlen véghezvitt. Ilyen mértékű kaján kínzásra még ők sem voltak képesek. De nem is a kínzás volt a téma most. Hanem a valóság. Ott pedig nincsenek tények. És ők minden érvett lazán hárítottak. Könnyű volt, volt egy csodafegyverük amellyel minden vágást levédhettek. Hadakoztak is a bibliával rendesen. Ott írta fehéren feketén, hogy a Föld szilárd pont. Minden más csak szaladgál körbe. Mint Magellán. És ez nem vicc, ez szentírás.
Estére elfáradt. Nem kicsit, sokat. Sok baj van ennyi matrózzal. És mind őt bámulják a barmok. Szeretnék, hogy ott legyen a parancsnoki hídon. Folyamatosan. Jó lenne, ha lenne egy ikertestvére. Akkor ott lehetne éjjel nappal. De akkor meg megkerülné az egész Földet. Úgy könnyű. Azért is megy csak fűszerért. Örülhet, ha félútig eljut. Mocskos ikrek. Nekük mindent lehet. Erre akár aludhatna is egyet. Reggel is itt lesznek ezek a hajók. Hajók mindig vannak. Csak fel kell ülni rá. De nem mindenki olyan hülye. Na erre aztán már aludt is. De előtte bedugta a fülét. Zajongjanak az anyjuknak ezek reggel. Én admirális vagyok. Én délig alszom. Hallelujah.
A végére Galileonak eszébe jutottak iskolás évei. A hátsó udvaron egy nagy bagoly püföli kegyetlenül. -Vond vissza, vond visza!! Nem vagyok nagyfejű!! -De az vagy ember. Én veréb vagyok, te meg a bagoly. -Vond vissza, vond vissza!! Piff puff. És visszavonta. Akkor is, most is. Még mindig ő volt a veréb. A veréb meg kisebb mint a bagoly. Még akkor is amikor igaza van. Vagy talán épp akkor lesz a bagoly sokkal nagyobb. Nagyobb fejű. Hát visszavonta. És nem szólt be a végén, se kifele menet, se azután. Kiment és kész. Persze tehette, nem kellet görcsösen valamiféle frappáns végszón gondolkoznia. Tudta, hogy majd az útokor kitalál valamit. És lőn. Kitalálták helyette. Kellet vagy száz év, de összejött. Megmondta nekük az igazát. Megtagadta önmagát, de úgyis odamondott. Legalább az útokor szemében. Ez a kisemberek menedéke. Szájba basznak egy életen át. De ha véletlenül üres a szám, hát jól odamondok neki. Semmit sem érek vele. És mégis megmondom neki. Hogy tudja. Legalább öt percig tudni fogja. Aztán elfelejti. Vagy nem. És akkor majd anekdotaként terjed szájról szájra. Kegyelmesek közt. Csicsás vacsoráikon. Visszaszólt a tetű, majd robotolt tovább. Ha-ha.Hallelujah.
Miután felkeltem, bekapcsoltam a laptopot, elindítottam az internetet, aztán cigiztem mosakodtam, tettem vettem, talán még ettem is, megírtam ezt az izét majd elindult az internet is. Nem volt miről írjak, egy szarakodó internet kapcsolat még nem elég, hogy egy frappáns iromány szülessen, de ha elég lenne is kellene valaki aki képes arra, hogy kis dolgokból hatalmasat írjon, így írkáltam másokról, akik nem szarakodtak lényegtelen dolgokkal mert fontosabb dolguk is volt nekük. Na jó, nem panaszkodok, szép az élet, hideg van kint, kevés a bogár és ritka a madárdal, minden gyönyörű. Hallelujah.
.
.
.
És mégis rozoga Föld.





A mellékhatások és megilletődések elkerülése végett ajánljuk, hogy minél több fémzenei szöveget olvasson el, így megelőzvén azt, hogy egy szépen megfogalmazott mondat után fejet hajtson írói vénám előtt mivelhogy komoly valószínűsége van annak, hogy ezek a sorok valamely fenomenális dalból vannak kiollózva, az idézőjelek pedig az ollózási procedúra során sajnos elkallódtak.